Automatikus bejelentkezés

Regisztráció
Elfelejtetted jelszavad?
Elfelejtetted azonosítódat?

Vágvölgyi Zoltán: A másik Rákoczi - 2. rész


"Az által lett nyilvánvalóvá az Isten szeretete bennünk, hogy az Ő egyszülött fiát elküldte az Isten e világra, hogy éljünk általa."

                             (János 1. levele 4. fejezet 9. vers)

A gyarló embertől a hívő emberig

Immár háromszáz éve foglalkoztatja a történészeket és az egymást váltó nemzedékeket II. Rákóczi Ferenc alakja. Már születése évében mérlegelték sorsát a császári udvarban, féltek tőle, nehogy "rebellis" ősei nyomdokaiba lépjen; de sokan eltervezték életútját Magyarországon is. Kortársai felnéztek rá, és főleg az egyszerű nép a magyar szabadság letéteményesét látta benne. Azt még ellenségei sem tagadták, hogy rendkívüli személyiség. A több nyelven is folyékonyan beszélő, nagy műveltségű, határozott és egyenes jellemű Rákóczi korának kiemelkedő államférfia volt. Ám ha igazán meg akarjuk érteni az ő személyiségét, túl kell látnunk a történelemkönyvek és a róla szóló legendák felszínes megállapításain, el kell mélyednünk személyes hangvételű vallomásiban, és meg kell értenünk azt a kort is, amelyben élt.

Rákóczi Ferenc 1676. március 27-én született az észak-magyarországi Borsiban. Az ország területét már több mint száz éve a szultán és a császár seregei szakították három részre. A társadalom minden rétegét érintették az igazságtalan adóztatások, a rablások és a mindennapos megaláztatások. Az ország időről időre hadszíntérré változott, s a vonuló hadseregek mindent feldúltak, kifosztottak, ami útjukba került. Egy-egy hadjárat, és az azt követő éhínségek és járványok után egész országrészek váltak lakatlanná vagy haltak ki. A termés letarolva, a falvak felégetve, s az utak mentén elhullott állatok és emberi holttestek hevertek. A főúri palotákból azonban a kis Rákóczi még nem ilyennek látta ezt a világot. Visszaemlékezéseiben arról ír, hogy kisgyermekként udvari emberek nyüzsgő tömege vette őt körül. Ezüstkádban fürösztötték, és a legdrágább ruhákban járatták. Az egymillió-kétszázezer hold nagyságú birtok és számos kastély örökösének számító kisfiút sokan csak "kis úr"-nak szólították. Édesanyja a munkácsi vár hős védője, a dúsgazdag családból származó Zrínyi Ilona volt, édesapja pedig a már kisgyermekként Erdély fejedelmévé választott, de ezt a tisztet soha be nem töltő, I. Rákóczi Ferenc, aki nem sokkal fia születése után meghalt. A "kis úr" rangjához illő neveltetéséről a családtagok és felkészült tanítók gondoskodtak. Az írás, olvasás, számtan és a latin nyelv mellett már kisgyermekként megtanították neki a katolikus vallás alapjait, a bibliai történeteket, az imádkozás fontosságát. Bár nem voltak ezek haszontalan dolgok, az elkövetkező harminc év mégis azt bizonyította, hogy a vallásos ismeretek és szokások, a liturgiák, a templomba járások, de még a gyónások sem tudták elhallgattatni a már fejedelemmé vált Rákóczi bűnök miatt vádló lelkiismeretét. Ám kisgyermekként még nem törődött ezzel. Élte a főúri gyermekek kiváltságos életét, míg az osztrák kormányzat kegyetlen politikája közbe nem szólt. Épphogy betöltötte a tizenkettedik életévét, mikor nővérével együtt elválasztották édesanyjától, akit soha többé nem láthatott viszont. Zrínyi Ilona, fiának címzett utolsó levelében így ír: "Semmi nem esik nékem oly súlyosan, mint tőled, egyetlen kedves fiamtól elszakadnom. Könyörögtem őfelségének, engedné meg, hogy te hozzám jöjj, s hogy tőled búcsút vehessek. Nem engedték meg…" 1 S valóban úgy halt meg 1703-ban Nikodémiában, hogy soha többet nem láthatta gyermekeit.

Az édesanyjától örökre megfosztott Ferencet egy csehországi kisvárosba, Neuhausba szállították, hogy az ott lévő jezsuita atyák a bécsi udvar szellemében, hűséges alattvalóvá neveljék.  Első napjai érthetően állandó sírással és szomorkodással teltek, ám ezt rövidesen felváltotta a világi tudományok iránti vonzódás. Sikerült beilleszkednie az iskola rendjébe, szorgalmasan és jól tanult. Különösen a reáltárgyakat kedvelte meg, legkedvesebb időtöltése mégis a biliárd volt. Jó magaviselete és kiváló tanulmányi eredményei miatt példaképül állították társai elé. Való igaz már ilyen fiatalon nagy önfegyelmet tanúsított, s a kegyességi feladatokat is szorgalmasan gyakorolta. Szófogadó, engedelmes gyermek vált belőle, akit éppen ezért minden tanára megkedvelt. A jezsuiták miliője olyan hatással volt a még tapasztalatlan kamasz fiúra, hogy egy időben erős ösztönzést érzett rá, hogy belépjen a rendbe. Néhány józanul gondolkodó jóakarója azonban szelíden figyelmeztette: ez nem igazi elhívás és nem Istentől való. Harminc év távlatából Rákóczi így emlékszik vissza erre az esetre: "Meghátráltam érveik előtt, és nem sokkal később elillant ez a gondolat a szívemből, és nem is éreztem ezután többé, hogy gyötörne."

            Miután befejezte tanulmányait, Csehországból Bécsbe, nővéréhez költözött. Megnyílt számára a világ, s az addig gyakorolt kegyességi szokások egyre felszínesebbé váltak számára. Szenvedélyes kártyajátékos lett, s az éjszakai élet is vonzotta. Színház, kártya, szerencsejáték, evészetek és ivászatok váltották egymást. A tizenhat éves fiatalembert így egyre jobban behálózták a világ hívságos dolgai. Ettől kezdve gyorsan peregtek életében az események. Egyéves itáliai tartózkodását követően hazatért Bécsbe, ahol felajánlották neki Sarolta Amália, hesseni hercegnő kezét. Rákóczi maga is hajlott a rangjához illő házasságra, így tizennyolc évesen feleségül vette a számára addig teljesen ismeretlen, de különleges szépségű leányt.

Az esküvői ceremóniát követően feleségével és kisebb kísérettel együtt hazaindult Magyarországra. A fényűző élethez és világi szórakozásokhoz már hozzászokott fiatalember saját birtokain szembesült először a nyomorral, az elnyomással, az emberi kegyetlenséggel: "Szegény alattvalóimat a német katonaság tönkretette távollétemben, s ha velük voltam, erősen gyötörtek panaszaik. A pogány zsarnokságra hasonlított a császári katonaság eljárásmódja a pénz kicsikarásában. A fizetésképtelenek feleségein ugyanis erőszakot követtek el, úgy, hogy az adósság törlesztése érdekében arra kényszerítették a férjeket, hogy engedjék át nekik az asszonyokat, és a gyalázatot a férfiak jelenlétében hajtották végre. Másokat megkorbácsoltak, olykor némelyek meg is haltak korbácsolás közben." 3 Ilyen és ehhez hasonló dolgokkal kellett szembesülnie az ifjú Rákóczinak, aki mindezeken méltán háborodott fel. Kezdett kialakulni benne a jobbágyok iránti részvét és az igazságérzet, ám ezzel együtt Magyarországon is folytatta semmittevő életét: ivászatok, lakomák és vadászatok követték egymást nap mint nap. Sőt, még házas emberként is kacérkodott a nőkkel: "…asszonyok szerelmére vadásztam, (…) így latrok képében jártam a világban nyomorultul, és henteregtem a sárban." 4 - írja később egykori önmagáról. Ellentmondásos módon alakult tehát a fiatal Rákóczi személyisége: élte a maga önző, hiábavaló életét, ami a nemes ifjak között természetes volt, ugyanakkor már felnyílt a szeme a hazájában élő emberek sanyarú sorsára is. Az ország nyomora és az osztrák önkényuralom láttán egyre többet gondolkodott Magyarország helyzetén, és próbált megoldást találni az ország bajaira. Így kezdett el levelezni XIV. Lajos, francia királlyal, segítséget kérve tőle. Ám lebecsülte a bécsi udvar éberségét, ahonnan folyamatosan megfigyelték, s értesülve Rákóczi ellenük irányuló szervezkedéséről, azonnal letartóztatták. A fogságból csodával határos módon tudott megszökni, s nyomban Lengyelországba menekült. Időközben megismerkedett több, hozzá hasonló gondolkodású nemesemberrel is, akiknek szintén fájt hazájuk szomorú sorsa, s csak a jó alkalomra vártak, hogy ezt tettekkel is bizonyíthassák.

Ez az alkalom 1703 áprilisában jött el, amikor két parasztruhába öltözött nemesember kereste fel, a Bercsényi gróf társaságában lengyel földön bujdosó Rákóczit. Arra kérték őt, hogy álljon a német-ellenes szervezkedés élére. "Hajtott a hazaszeretet és ösztönzött az ifjúi hév" - írta később Rákóczi, és elkezdődött az, amire addig még nem volt példa: egy ország legelőkelőbb, leggazdagabb, kiváltságosnak született embere állt az önként hozzásereglő legszegényebbek élére. Az eleinte alig ötszáz főt számláló szedett-vedett társasághoz az elkövetkező hónapokban több tízezren csatlakoztak, s lelkesen kötelezték el magukat Rákóczi, és a magyar szabadság mellett.

Nem feladata ennek a kis írásnak a szabadságharc eseményeit bemutatni. Annyit azonban meg kell jegyezni, hogy a Rákóczi vezette kuruc seregeknek hét évig tartó kemény küzdelem után sem sikerült felszabadítani az országot az osztrák elnyomás alól. Pedig az időközben fejedelemmé választott Rákóczi mindent megtett, amit emberileg tehetett, a győzelem mégis elmaradt. Elsősorban az egyre erősödő osztrák katonai fölény, a kuruc seregek gyenge hadvezetése és a magyar gazdaság belső nehézségei miatt. A nép szemében a fejedelem mégis legendává vált. Való igaz, hogy a magyar történelem során kevés uralkodó volt, aki olyan igazságos politikát gyakorolt, mint II. Rákóczi Ferenc. A katonáskodó jobbágyokat felszabadította a földesúri szolgáltatások alól, de gondja volt a vallási ellentétek csillapítására is: igyekezett megakadályozni az erőszakos templomfoglalásokat, és az erdélyi fejedelemség legjobb hagyományait követve kiállt a szabad vallásgyakorlat mellett. Rákóczi a szabadságharc egész ideje alatt törekedett a pártatlan, igazságos ítélkezésre, és csapatainak sem engedett semmiféle hatalmaskodást. Távol tartotta magát a fényűzéstől, a pompától, s az ország ügyeit mindenkor saját anyagi érdekei elé helyezte. Mindezen pozitívumok mellett személyiségének ellentmondásos jegyei továbbra is fennálltak. Vallásossága csupán külsőségekben nyilvánult meg, ahogy erről Vallomásaiban oly szenvedélyesen beszámol, és bár házas ember volt, mégis viszonyt folytatott a lengyel Sieniawska hercegnővel.

            A szabadságharc bukása után emigrációba vonult, s egy időre Párizsban talált menedéket, ahol XIV. Lajos, francia király, mint egykori szövetségesét fogadta. Az idős király és a franciául kitűnően beszélő fiatal fejedelem között bensőséges, szinte apa-fiú kapcsolat alakult ki. A király minden vadászatára magával vitte Rákóczit, akit ezen túlmenően is főúri rangjának megfelelő ellátásban részesített. A Párizs környéki kastélyok és a főúri paloták váltak a bujdosó fejedelem ideiglenes otthonává. Válogatott férfiak és asszonyok társaságában töltötte mindennapjait, s a modorára, viselkedésére nem lehetett panasz. Rákóczi lényében kiskorától fogva volt valami, ami figyelmet keltett, csodálatot ébresztett, és akaratának elfogadására késztette az embereket. Így volt ez a francia udvarban is. Mindenki megkedvelte. Még az egyébként oly csípős nyelvű, és mindenkiben hibát kereső Saint-Simon herceg is elismeréssel szólt róla: "Rákóczi bölcs volt, szerény, mértéktartó, kevéssé szellemes, de minden igyekezete a jóra és a józanságra irányult. Módfelett udvarias, mindenkivel fesztelen, ám ugyanakkor, ami ritkaság, igen méltóságteljes is anélkül, hogy a legkevésbé dölyfös lett volna." 5 Maintenon asszony, a király felesége pedig így ír: "Soha idegen nem ért el ilyen sikereket Franciaországban - szeretik őt, keresik társaságát, becsülik". 6 Népszerűségére jellemző, hogy Fournaux abbé 1714-ben verset írt tiszteletére, melynek címe: Rákóczi fejedelem, avagy az igazi hős mintaképe. A szerző felsorolja a fejedelem minden jó tulajdonságát, és különösen kiemeli igazságosságát, bátor szívét, a nép iránt való szeretetét. Dicsérő költeményét azzal fejezi be, hogy a hősöknek ez a mintaképe megérdemli egész Franciaország tiszteletét és megbecsülését. Imponáló, hogy ennyi jó tulajdonság egy emberben összpontosult, de ne feledjük, hogy ez a megbecsülés a világi életet élő francia nemes urak véleményét tükrözi, ahová jól beilleszkedett a magyar fejedelem. Társaságukban a szabadságharc előtt megszokott pazarló és tékozló élet újból behálózta őt. Az édes semmittevés, a céltalan szórakozások és a nőkkel való kacérkodások hasonló hatást váltottak ki belőle, mint akkor: lelkileg megcsömörlött. Ezúttal azonban komolyan kezdett gondolkodni az élet végső kérdéseiről, saját magáról, addigi tetteiről.

 Ez a lelki önvizsgálat egy Párizs környéki kolostor meglátogatásával kezdődött, ahol igen mély hatást gyakorolt rá az ott élő szerzetesek őszinte, istenfélő élete. Számot vetett önmagával, s felismerte életének visszás dolgait. Egyre többet olvasta a Szentírást, s részt vett a királynak tartott prédikációkon is. Érezte, ahogy az Úr szava lelke mélyéig hatol és megítéli őt. Egy különös véletlen folytán, összetalálkozott egykori tüzértisztjével, akivel beszédbe elegyedett: "Amikor a fölismeréstől megdöbbenve faggatni kezdtem, hát milyen események zajlottak le életében, elbeszélte, hogy az Úr kegyelme fényének egy hirtelen fölragyogásától megérintve, fölhagyott azzal a bűnös élettel, amit addig folytatott." 7 Rákóczi megirigyelte egykori katonájának lelki békéjét, szívének tisztaságát. Már ő sem vágyott másra, csupán egy csöndes helyre, hogy távol a világ zajától, minden bűnét megvallhassa Istennek. Három napra eltávozott az udvari életből, a kamalduli szerzetesek kolostorába. A francia kamalduliak a katolikus egyházon belül olyan szigorú kegyességi irányzatot képviseltek, amely élesen szemben állt a korabeli jezsuiták széles körben elterjedt világias felfogásával. Nagy hangsúlyt helyeztek ugyanis a személyes megtérés fontosságára és a bűnöktől való megtisztulásra. A híres francia matematikus, Blaise Pascal is ennek az irányzatnak a hatására jutott élő hitre, néhány évtizeddel korábban. Rákóczi tehát jól döntött, amikor őket választotta, s azt a három napot imádkozással, Bibliaolvasással és a szerzetesekkel való ismerkedéssel töltötte. Élete, gondolkozásmódja gyökeresen megváltozott. Először tapasztalta meg igazán Isten bűnbocsátó kegyelmét, s nyomában az igazi békét és lelki nyugalmat. Megtisztult lelkiismerete arra sarkallta, hogy hagyjon fel a világias szórakozásokkal és a semmittevő időtöltéssel. Nem akart már a világ sodrában élni, csupán Isten akaratának engedelmeskedni. Felhagyott a kártyával, a szerencsejátékokkal és az egész napját kitöltő világias társalkodásokkal, melyek korábban gyönyörködtették. Részt vett ugyan a társasági életben, de már nem úgy, mint korábban. Egyre gyakrabban vonult vissza hetekre-hónapokra, hogy kolostori magányában elmélkedjék Isten igéjéről. Sain-Simon herceg így jellemzi a hitében megújult Rákóczit: "…szerfölött istenfélő, jámborságát sem nem fitogtatta, sem nem titkolta, s igen egyszerű volt. Titokban sokat adott a szegényeknek, és sok időt töltött imádkozással." 8 Személyiségének megváltozása nagy feltűnést keltett arisztokrata körökben, akiknek nem tetszett új életmódja. Megpróbálták visszatéríteni, de ő szilárdan tartotta magát döntéséhez. Bizonyára nem lehetett könnyű annyi tekintélyes ember kedves győzködésére nemet mondani, de Rákóczi számára már fontosabb volt a Krisztus parancsa, mint az előkelő társaságnak való megfelelési vágy. Ezt jól tükrözi Gualterió olasz bíborosnak írt egyik levele, melyben így fogalmaz: megtérésem egész életemre szól.

Közben élénken figyelte a nagypolitika eseményeit is. Rákóczi azt remélte, hogy tekintélyét és befolyását felhasználva, a távolból is hasznára tud lenni hazájának. Ilyen megfontolásból kiindulva utazott Törökországba, hogy a Portával tárgyaljon, de csalódnia kellett. Annyit tudott elérni, hogy hű követőivel és barátaival együtt rendszeres ellátásban részesült. Így élete hátralévő idejét egy törökországi kisvárosban, Rodostóban töltötte. A bujdosók kis csapata nem hagyta el magát. Élükön Rákóczival megszervezték életüket. A fejedelemmel együtt lakó bujdosók minden reggel dobszóra ébredtek, s ezután az egész napjuk meghatározott rend szerint telt el: időt hagytak maguknak az imádkozásra, a közös étkezésekre, de még a kikapcsolódásra is. Rákóczi délelőttönként egykori ismerőseinek, barátainak szóló leveleit fogalmazta, vagy éppen a Bibliával kapcsolatos gondolatait vetette papírra.  Sokat foglalkozott az emberi bűn kérdésével, Krisztus megváltói művével és a keresztény fejedelmek kötelességeivel és életvitelével. Ez utóbbi írásait később II. Rákóczi Ferenc politikai és erkölcsi végrendelete címmel adták ki. Az írás és olvasás mellett nem hanyagolta el a vele együtt bujdosók kis csapatát sem, akik közül sokan a város más részein, sőt más városokban telepedtek le. Tartotta velük a kapcsolatot, és mindent megtett értük, amint az fennmaradt leveleiből is kitűnik. A hontalan magyaroknak szüksége is volt a lelki vezetésre, mert kínozta őket a honvágy, s az a tudat, hogy hazájuktól távol, idegen földön kell majd meghalniuk. Egyesek azonban nem bírták elviselni a reménytelenséget, és az italhoz fordultak, mások különféle erkölcstelen kicsapongásokban kerestek örömet. A fejedelem miután felelősséget érzett minden egyes vele érkezett magyarért, megpróbált a lelkükre beszélni és rendszeresen imádkozott is tévelygő honfitársaiért. "A te kezedben van a szívünk, Uram, döfd át szereteted nyilával, gyújts föl a lomhákat, vezesd vissza az eltévelyedetteket, világítsd meg a vakokat, lágyítsd meg a hajthatatlanokat, bátorítsd a gyengéket, szilárdítsd meg a habozókat, tanítsd a tudatlanokat, erősítsd a jókat, hogy mindnyájan erőnk és képességünk szerint tegyünk eleget igazságodnak, üdvözítőnk, Jézus Krisztus érdemei révén. (…) Állíts szentséges akaratod ösvényeire, és engedd, hogy kövessenek engem. Szólj mindig a szívemhez, és engedd, hogy általam megértsék hangodat, hogy így vezérelvén elvezessem őket legelőidhez, legfőbb és igaz pásztorunk!"

  Mindezek mellett gondja volt másra is. Legkedvesebb és leghűbb barátja, Mikes Kelemen feljegyezte róla, hogy délutánonként nagyon szeretett barkácsolni. "Ebéd után pedig, aki látná, azt mondaná, hogy valamely mesterember, vagy fúr, vagy farag, vagy az esztergapadon dolgozik, és az ő gyönyörű szakálla sokszor tele van forgáccsal, hogy maga is neveti magát, és úgy izzad, mintha munkája után kellene enni kenyerét." Gyönyörű faragványokat: karosszéket és faragott tárgyakat hagyott hátra, melyek azt bizonyítják, hogy a fejedelemnek nemcsak műveltsége, de kézügyessége is rendkívüli volt.

Rákóczi Ferencet kedves és barátságos, ugyanakkor erős jelleme, erkölcsi tartása és Istenhez való őszinte ragaszkodása miatt sokan szerették. A nála fiatalabbak szinte atyjukként tisztelték. Még a török szultán is nagyra tartotta becsületes, tiszta jellemét. "Soha keresztény fejedelemhez a porta olyan hitellel nem volt, mint ő hozzája, az ő tanácsát mind becsülte, mind követte." 11 - írja Mikes. Nem csoda, ha Rodostóban ő tartotta a lelket a többiekben. Keresztény magatartása, mellyel a megpróbáltatásokat is békésen tűrte, példaként állt mindenki előtt. Amikor életének utolsó napja elérkezett, s már szólni sem tudott a gyengeségtől, barátai megrendülve állták körül az ágyát. "Tizenkét óra felé étszaka mindnyájan mellette voltunk. Végtire szegény, ma három óra után reggel, az Istennek adván lelkét elaluvék, mivel úgy halt meg mint egy gyermek. Szüntelenül reá néztünk, de mégiscsak azon vettük észre általmenetelit, midőn szemei felnyíltak. - Amicsoda életet élt, és amicsoda halála volt, hiszem, hogy megmondották néki: ma velem lész a paradicsomba. - Ő szegény árvaságra hagya bennünket ezen az idegen földön. Itt irtóztató sírás, rívás vagyon közöttünk. Az Isten vigasztaljon minket." 

Rákóczi Ferenc végakarata rendhagyó, egyben jelképes volt: szívét a Párizs közelében lévő kamalduliak kolostoránál kellett eltemetni, azon a helyen, ahol elfogadta Jézus Krisztust élete urának.

A Vallomásíró Rákóczi

 

Rákóczi miután a nagypolitika színpadáról eltávozott, 1716-ban elkezdte írni Vallomások című művét, melyben kitárja szívét és életét az Ő Ura és Megváltója előtt, akit csak nem sokkal korábban ismert meg. A Vallomásíró Rákóczi, Augustinus (Szent Ágoston) műfaját követve fogalmazta meg önfeltáró, bűnvalló, önéletrajzi jellegű művét, melyet a barokk irodalom egyik szép alkotásaként tartanak számon. A francia emigrációban élő fejedelem azonban nem egy szép irodalmi művet akart írni, hanem - ahogyan ő maga fogalmaz - a "keresztények épülésére szolgáló" vallomást. A tökéletes latinsággal megírt, eredeti kéziratnak már a címe is sokatmondó: Confessio peccatoris, vagyis Egy bűnös vallomása. Stílusa bár nem páratlan, mégis meghökkentő, hogy egy világi életet élő fejedelem, ilyen részletességgel és példamutató őszinteséggel tud számot adni életének legapróbb dolgairól is. A Vallomásokat olvasva an­­nyit bi­zo­nyo­san meg­ál­la­pít­ha­tunk, hogy a fe­je­de­lem, azon kevesek kö­zé tar­to­zik a ma­gyar nem­zet nagy­jai kö­zött, akik­nek élő és sze­mé­lyes hi­tük volt. Figyelembe vé­ve felszínesen vallásos környezetét, to­váb­bá azt a tényt, hogy a pro­tes­táns tábor­hoz tartozók kö­ré­ben is men­­nyi ta­szí­tó vis­­szás­sá­got ta­pasz­talt, va­la­mint a fő­úri életformá­val já­ró kí­sér­té­se­ket és kor­lá­to­kat, szin­te bá­mu­la­tos, mi­lyen mes­­szi­re ju­tott az egészsé­ges, sze­mé­lyes Is­ten­hit­ben. Ta­nú­sít­ja ezt lel­ki­is­me­re­ti ér­zé­keny­sé­ge, to­váb­bá az a mód, aho­gyan Is­ten gondvise­lés­ének út­ja­it ku­tat­ja és is­me­ri fel éle­te kis moz­za­na­ta­i­ban is, és legfőkép­pen elmélkedé­sei Krisz­tus sze­mé­lyé­ről és meg­vál­tó mű­vé­ről. A Vallomásokból kiviláglik Rákóczinak a hazája iránt érzett felelősségtudata, mely halála napjáig megmaradt, de leginkább az Isten iránt érzett határtalan szeretete, ami mély keresztény meggyőződését adta. Igazán értékes és nagyon tanulságos gondolatokat fogalmaz meg.

Sajnos azonban sokan vannak, akik a Vallomásokat olvasva megcsodálják ugyan a szépen szerkesztett mondatokat, gyönyörködnek az írói képekben, de nem jutnak el a lényegig. Rákóczi megtérését, a politikában csalódott ember visszavonulásának, bűnvallását pedig értelmetlen önmarcangolásnak tartják. De miért lenne önmarcangolás az, amikor megítéli magát fiatalkori kilengései miatt. Például amiatt, hogy ivászatokkal egybekötött szerencsejátékokkal múlatta az idejét vagy azért, mert hűtlen lett feleségéhez? Ha nem ezt tenné, ha sok kortársához hasonlóan mentegetőzne, vagy elhallgatná életének kényes részleteit, nem is lehetne őt kereszténynek tekinteni. De Rákóczi teljesen átvilágítja magát, és a fejedelemnek ez az őszintesége adja meg művének igazi értékét. Egyébként valóban nem volt elégedett önmagával. A Vallomásokban újból és újból vizsgálat tárgyává teszi szívének állapotát, és ha talál benne kivetnivalót, Istenéhez küldött fohászban kéri a bocsánatot és a megtisztulást. Bárcsak minden magyar főúr, ilyen biblikus szemlélettel vizsgálta volna meg életét, kevesebb baj lett volna történelmünkben.

De Vallomásaiban nemcsak önmagát mutatja be, hanem saját egyházáról, a korabeli Római Katolikus Egyházról is hű képet rajzol. Kemény szavakkal bírálja "sok egyházi ember" életének visszásságait, hitet tesz a radikális megtérés szükségessége mellett, és korát megelőzve határozottan fellép az inkvizíció minden erőszakos és kegyetlen megnyilvánulásával szemben. Nem véletlen, hogy - bár sokan elismerőleg nyilatkoztak róla - a hivatalos teológusok közül néhányan eretnekséggel vádolták.

De most legyen övé a szó, és mindenki ítélje meg maga, hogy milyen ember is volt valójában II. Rákóczi Ferenc!

 

Részletek a Vallomásokból

Egy bűnös vallomása

"Tebenned érzem magam Jézusom, és ezért nem Betlehemben foglak keresni, hanem a szívemben, melyet kegyelmed révén méltattál arra, hogy megszüless benne. (…)

Elborzad a lelkem, ha visszaemlékszem azokra, melyeket most kegyelmed elutasítani késztet, és fél elgondolni mindazt, ami egykor gyönyörködtetett engem. Való igaz, Uram, hogy minél nagyobb szeretetre késztetsz, annál nagyobb fájdalmat érzek elmúlt életem gyalázatai miatt. (…)

            Oltalmazz meg engem, ó lelkem üdvössége minden képzelgéstől és öntetszelgéstől! Űzd el a hamisságot és a hazugságokat ajkamról, és állítsd emlékezetem elé utálatos tetteimet! Nagyságuk növelje fájdalmamat, és őszinte megvallásuk bizonyítsa könyörületességedet, mert sok és nagy dolog az, amit velem tettél. Hirdesse minden szavam irántam való gondviselésed csodálatra méltó művét, és fohászkodjanak hozzád mindazok, akik olvasni fogják a te szolgádnak ezt az alázatos vallomását, aki úgy áhít rád Istenem, mint a szarvas a vizek forrására. Ragaszkodom hozzád, és csak benned bízom. Zavard meg művemet, ha ellenkezik akaratoddal, és irányítsd érzelmemet! Vezesd kezemet, ha ez szolgálja dicsőségedet és lelkem üdvét!  

            Elsősorban jóságos gondviselésedhez fohászkodom, mely ebbe a magányba vezetett engem, és köszönetet mondok neked szívem alázatában és egyszerűségében, minden vigasztalásért és kegyért, mellyel elárasztottál, attól az időtől kezdve, melyben megszabadítva engem hivatásom minden egyéb kötelezettségétől, arra szólítottál, hogy szolgáljalak téged, s szálljon feléd tisztelet és dicsőség minden teremtményedtől mindörökké. Ámen."

Kisgyermekkor

"Zavarba jövök és elpirulok, Uram, ha fölidézem születésedet és körülményeit, és ha az enyémre gondolok. Te, az Isten, teremtőm nekem, s a mindenségnek, istállóban születtél, én pedig palotában; téged ökör és szamár között szegény pásztorok, engem - ki por és féreg vagyok a te színed előtt - udvari emberek nyüzsgő tömege vett körül. A te szüleid szegények, az enyémek fejedelmek; te szegénységben jöttél a világra, én gazdagságban. De alázz meg engem, Uram, még ebben az összevetésben is, és tedd meg, hogy valóban imádjam a te alázatodat, és semmisüljek meg a te színed előtt. (…)

            Gondviselésed sokat fáradozott velem, mert bár atyámat, még negyven éves kora előtt, születésem után hat hónappal magadhoz szólítottad ebből a nyomorúságos életből, nem engedted, hogy elkövetkező neveltetésemből bármi is hiányozzék. Gyöngéden ragaszkodott hozzám nagyanyám, a te szolgálód, ki neked szentelte életét, és az emberek szemében szent volt. (…)

            Nagy vigasztalásomra szolgál, ha gyermekkoromra, és ifjúkorom kezdetére gondolok, hiszen gyakran mondták nekem, hogy semmiféle rossz hajlamom nincsen. Mégis gyakorta megbüntettek, mivel lusta voltam tanulni, és túlságosan átadtam magam a fegyvereknek és a háborúskodást jelképező gyermekjátékoknak. Azt mégis fájlalom Istenem, hogy nem emlékszem arra, vajon szerettelek-e téged, jóllehet tudom, hogy mindennap reggel és este imádkoztam hozzád. Egyedül te tudod tehát, hogy milyen voltam. Örvendezem, ha valami neked kedves volt bennem, és fájlalom, ha valamit neked szembeszegülve és ellenedre cselekedtem. Látod, Uram, homályos mindazon dolgok képe és emléke, melyek gyermekségem kezdetén történtek velem." (…)

Tanulóévek a jezsuitáknál

"Jézusom, szorgalmasan gyakoroltam a rám rótt feladatokat, de nem táplálkozott a lelkem a te igéd olvasásától. Igaz, a kongregáció összejövetelein olykor felolvasták a te követésedről szóló értekezést is, de nem magyarázták meg, értettem a betűt, de nem értettem a szellemet, nem elmélkedésre, hanem olvasás céljából helyezték elénk. (…)

                Szerfölött nagy tudásvágy volt bennem, és ezért alkalmas időben, hol építészeti, hol matematikai könyveket forgattam, festettem, mértani alakzatokat rajzolgattam, de a tanárokkal és az atyákkal folytatott biliárd volt a legkedvesebb játékom, és nagy gyönyörűséggel adtam át magam neki. A filozófiai előadások, főként pedig a logikaiak, ugyanis túlságosan száraznak tetszettek nekem. Mégis elolvastam és ismételtem őket, de erre kényszeríteni kellett lelkemet, bár a professzoraim elégedettek voltak tanulmányaimmal. A következő évben a fizikai előadások meghallgatására, átköltöztettek a fogadalmas házba. Életemnek ez a tizenhatodik éve végzetes volt tisztaságomra nézve, melyben mindaddig megőrzött a te kegyelmed. Fölserdült és megromlott természetem, nemcsak megtanított engem a szemérmetlenségekre, hanem szokásaimmá is tette azokat. Gyönyörűséget leltem a bűnben, Uram, de te tudod, hogy nem tudtam, hogy bűn, míg több hónap elteltével egy kazuisztikai könyv véletlen elolvasása révén a szemérmetlenség különféle fajtáit kitanulva, kezdett sejtelmem lenni e bűnről." (…)

Ifjúkor

"Nővérem házában laktam, melyet igen gyakran látogatott egyrészt férjének népes rokonsága, részben baráti köre, s azok, akik kíváncsiak voltak látásomra. Minden új volt nekem, minthogy frissen léptem  ki az iskolából és a jezsuita házból, és nyelvüket nem ismervén,  mindenen némán és döbbenten csodálkoztam, sok olyan dologtól pedig természetes szeméremmel rendelkezvén elborzadtam, melyet azután fokozatosan megkedveltem. A nappal alvással és bőséges ebéddel telt, ezt kártyajáték, esetenként pedig színházi látványosság váltotta fel, s ha véget értek a játékok és a színház, vacsora következett. Ezeket ártatlan időtöltésnek szokta nevezni a világ, melyekre a szokások sodrása és mindnyájunk példája engem is hívogatott, és ha megtagadtam, hogy kövessem a többieket, rossz szemmel néztek rám. Akaratom ellenére először a kártyát próbáltam meg, azután elvetődtem a színházhoz, de kevéssel később mindez gyönyörködtetni kezdett engem, és különösen a kártyába felejtkeztem bele annyira, hogy nappalaimat, de gyakran éjjeleimet is ezzel töltöttem. (...)

            (17 évesen) Tavasszal távoztam Itáliába sógorom bátyjával, Ferdinánd gróffal, egy csöndes hajlamú, és kiváló bátorságú máltai lovaggal. Egyébként a nekem kijáró, teljes jogú nevemet és rangomat megváltoztattam a Borsheim bárója névre és címre. Hosszan tartó utazással megmászván az Alpok Stájerországban és Karinthiában húzódó hegyeit, Pontebbán keresztül beléptünk a velencei területre, és a következő napokban leereszkedve a síkságra, megérkeztünk Velencébe. Új látványosságot nyújtottak számomra a templomok, a paloták és a tengerre épített büszke épületek, ugyanis a világi élethez már hozzászokván és magam is elvakulván, nem tudtam szememet elfordítani, hogy lássam és csodáljam a te türelmedet és irgalmasságodat, mellyel a vétkek és borzalmas bűnök tengerén úszó várost megőrzöd, és amellyel fölfüggesztve tartod igazságod jobbját, a magukat kereszténynek valló, de pogány életet élő oly sok ezer ember fölé. Mégis ismételten hálát kell neked rebegnem, ó, könyörületesség és irgalmasság forrása és eredete, hogy csaknem két héten át megőriztél engem az itt lakóknak ebben az egyetemes testi fertőjében az új bűnöktől és mások rossz példájától. Mert bár nem a te szolgálatoddal töltöttem az időt, ahogyan kellett volna, mégsem fordítottam rosszra a templomok és középületek nevezetességeinek meglátogatásával. Ó, de mit is beszélek, Uram! Bocsásd meg, ha azt mondtam, hogy nem fordítottam rosszra az időt, mert valójában minden cselekedet rossz, amit nélküled cselekszenek. Meglátogattam a templomokat, de nem téged kerestelek, és amint kiléptem, elhagytalak, mert valójában nem határoztam el, hogy megőrizlek. Belépéskor ajkammal köszöntöttelek, talán kilépéskor is, de bűnökbe temetett szívem mesze maradt azoktól az ösvényektől, melyek hozzád vezetnek.

(…) ha tartózkodtam is a széles körben elterjedt és csaknem szokássá vált bűnöktől, és a prostituált nőkkel való érintkezéstől, valójában nem miattad tettem, Uram, hanem mivel természetes hajlamomnál fogva borzadtam tőlük, és féltem a testi betegségektől, de lelkemet ellepte a bűn fekélye, és állatok módjára fetrengett a mocsokban. Így ingereltelek és hívtam ki magam ellen igazságod dühét, de te nagylelkűen és irgalmas szívvel elhalasztottad vesztemet. Az istentelenek csodálták állhatatosságomat, és a firenzei herceg egész társaságától és udvarától nagy távolságot tartó életmódomat sokan jámborságomnak tudták be, és valóban olyan voltam szemükben, mint egy bemeszelt síremlék. Csupán te ismerted álnokságomat, türelmes tekintetedet mégsem fordítottad el tőlem. (…)

            Kiváltképp nagy volt irántam való gondoskodásod, ó, végtelen jóság ezen az úton az Ausztriát Stájerországtól elválasztó hatalmas Semmering-hegyi hágónál, mely a csaknem függőlegesen meredek sziklák útjainak keskenysége miatt az átkelésre igen veszélyes, s amelyen én, veszélyeket nem ismerő vagy megvető, ifjúi hévtől lelkesülten sötét éjszaka, arcomba vastag havat vágó szélviharban, csupán egyetlen ló által vont szánon, az utat nem ismervén keltem át, követvén az előttem szintén szánon haladó vezetőmet. Mivel pedig nem láthattam őt a sűrű homály, és az igen gyakran szemembe csapódó hópelyhek miatt, esztelenül megoldott gyeplőkkel vágtattam. Így tettem próbára a te gondviselésedet, Uram, és a halál meg a pokol rémségeinek ajánlottam magam, nem remélve, hanem vakmerőn bizakodva könyörületességedben. Vakmerő cselekedet volt, és említett futásomnak oka is bűnös, mert egy teremtmény iránti szerelem vonzott, kiről már bűnbánattal megvallottam, hogy jobban szerettem, mint téged. De nagyobb volt a te könyörületességed az én vétkemnél, te oldottad meg ifjúságom gyeplőit, de megőriztél engem, hogy egyre jobban megnyilvánuljon nagylelkűséged. Épen és sértetlenül vezettél vissza Bécsbe, ahol nővérem öleléssel, rokonaim és barátaim örömmel fogadtak, és megfeledkezvén jótéteményeidről, és a veszélyekről, a világnak, nem pedig neked éltem.

            Napjaimat társaságban és látványosságokkal, éjszakáimat világias társaságokban és kártyajátékkal töltöttem - ezek kiváltképp szórakoztattak - és olykor jelentős pénzösszegek elvesztésével szűkös helyzetbe kerültem, növeltem adósságaimat, elvertem a meglévő vagyont, mindezt mégis a lélek ártatlan féktelenségei közé soroltam. (…)

            (…) a földi gyönyörökben úszkálva az üdvösségem megszerzéséhez szükséges eszközöket elhanyagoltam, túlságosan is ragaszkodtam ellenségedhez, a világhoz és a sátán fényűzéseihez (…) Kevés, sőt semmi gondom nem volt arra az elveszett időre, amit nekem adtál, és csupán ünnepnapokon, a templomba belépve emlékeztem meg rólad, akkor is lagymatagon. Miután így töltöttük el a telet, adóságokkal megterhelve, amelyeket a játék és a fölösleges kiadások kedvéért csináltam, Magyarországra távoztam feleségemmel, nővéremmel és sógorommal. Itt ivászatokba, lakomákba és vadászatba feledkezve életemmel haltam meg számodra, és napról napra kihíva haragod magam ellen, megnöveltem a fejemre nehezedő kezed súlyát. Gyötrelmeim néha valóban olyan hevesek voltak, hogy az élettől megcsömörülve lóra ültem, és őrülten vágtattam úttalan utakon, és járatlan ösvényeken, szörnyű vakmerőséggel próbára téve gondviselésedet. Mégsem hagytál el engem, pedig a halált és a poklot kerestem. (…)

            Ebből láthatod vakságodat és esztelenségedet, óh, ember, aki a világnak, azaz a testnek élve meg fogsz halni a lélek és Isten számára. (…)

            Így alakul, ó, örök boldogság egy olyan nyomorult ember helyzete, akit nem a te könyörületességedbe vetett szilárd hit vezérel; vigaszát saját csalárd okoskodásába keresi, melynek vezetésével igyekszik a jövőt is helyzetéhez és vágyaihoz igazítani, pedig ez mégis csupán a te hatalmadban áll. Vakságban bolyong és a sötétség az ő világossága. Így tér el napról napra egyre jobban tőled, járatlan utakon és tévutakon sodródik, nem tudván melyik útra lépjen, és álmait is maga koholván, hol szomorkodik, hol örvend. Ilyen állapotban voltam." (…)

A szabadságharc

"Hazám fölszabadításához saját gyötrelmeim és a szerencsétlen nép nyomorúsága miatt való fölindulásomban kezdtem hozzá, s e nyomorúságok igen sokfélék és igen súlyosak voltak. Ezen kívül azt hittem esküm kötelez rá, hogy megtartsam a haza törvényeit, könnyítsek a nyomorultakon, szabadítsam meg a gyámoltalanokat és az árvákat az elviselhetetlen igától, amit a jog és a méltányosság ellenére helyeztek rájuk. Ezeket az indítékokat most sem tagadja meg lelkiismeretem, de ehhez a nagy tetthez nem a te segítséged kikérésével, nem a beléje vetett bizalommal, s ami a legfőbb, életmódom megjavításával kezdtem hozzá, hanem a világi politika szabályait, elveit és az emberi bölcsesség ábrándjait követve. Távol volt tőlem a törtetés, és egy nagyobb méltóság vagy a korona megszerzésének vágya, mindazonáltal hajtott engem az önelégültség hiú vágya vagy inkább gyönyöre.

(…) az ország közügyeinek intézésébe jóhiszeműen kezdtem bele, és a dolgok menetét gondviselésedre bíztam. De fájdalmasan emlékezem arra, hogy ettől még nem váltam jobbá a te színed előtt, és mivel cselekedeteim rendszerint ellenkeztek parancsaiddal, most látom, hogy benned való bizodalmam vakmerőség volt. (…) még az a vágy is hogy hazámnak szolgáljak, eleget téve kötelességemnek és eskümnek, valamint az együttérzés a meggyötört néppel inkább saját hajlamaim kiéléséből fakadt, mint a te igazságod iránti szeretetből. Mert hiszen, ha igazságodat szerettem volna, ó, Istenem, téged szerettelek volna, ha téged szerettelek volna, arra törekedtem volna, hogy minden bűnnek még az árnyékát is elkerüljem. Nem szerettelek, ó, végtelen szeretet; és mivel az emberi szív szeretet nélkül nem képes létezni, téged nem szeretve, magamat szerettem. Így mindazt, amit cselekedtem, nem miattad, hanem szeretetem tárgya miatt tettem, ami nyomorult magam voltam. (…)

            Mardosson engem a bűnbánat, ó, örök könyörületesség, és mindennap, sőt szüntelen könnyekkel sirassam minden esetben azt a bizonyos alkalommal elkövetett barbár és embertelen cselekedetemet, melybe tanácsosaim tanácsára, az igazság látszatával, mint jogos és törvényes, sőt a közjónak hasznos tettbe belekeveredtem. Nem is hittem, hogy ártalmas volt, és egész addig megfeledkeztem róla, amíg te, ó, végtelen jóság szemem elé nem tártad lelkemnek ezt a szennyét is, minthogy elő akartad készíteni lakhelyedet és ott tartózkodásodat. Ez a cselekedet néhány száz ember, jóllehet ellenséges fogoly halálára vonatkozik, melyről te tudod, Uram, hogy nem szégyelltem minden körülményével együtt a világ elé tárni. (…) ha hozzád folyamodtam volna, talán megkönyörültél volna rajtam, és megvilágosítottál volna. Ezért hát, ó, fejedelmek, valahányan csak olvassátok a méltatlan, bűnös fejedelemnek ezt a vallomását, tanuljátok meg: először az Istentől és csak utána kell az emberektől tanácsot kérni (…) Ítélkezzetek igazságosan nem az emberi igazság, hanem az isteni igazság értelmében. Legyen szeretet a ti szívetekben, és mellettetek fog állni a leghűségesebb tanácsadó, mert Isten bennetek fog tartózkodni, ti pedig őbenne. Ha a bűn fog uralkodni szívetekben, ne bízzatok lelkiismeretetekben és elmétekben, hiszen mindaz csalás lesz, amit sugall majd néktek. Eldöntetlen kérdésekben folyamodjatok a királyok királyához, fejedelmetekhez és uratokhoz, és kérjétek ki akaratát imádságokkal, sóhajokkal és mélyről fakadó fohászokkal. Előzőleg azonban tisztítsátok meg szíveteket a bűnbánat által, és úgy kérjétek tanácsát, s ha megismeritek akaratát, kövessétek az emberek és a világ tanácsainak áradata ellenére, megmaradván a jó mellett, elkerülvén a rosszat. Mert akkor mindenben, amit kötelességetek teljesítéséért tesztek, segíteni fog Isten szelleme, aki cselekszik bennetek, és beléje vetett reménységetek a gyermekeknek atyjuk iránti igaz bizalmává válik, és nem saját erőtökre és bölcsességetekre alapozott önhittséggé. (…)

            Dicsér téged az én lelkem, Uram, és hálát mond neked azért, mert nem engedted, hogy elhamvadjon az a szikra, melynek elfojtásán életem csaknem minden pillanatában munkálkodtam. Szívemben én egy másféle lángot melengettem, egy istentelen, házasságtörő szerelmét, mely már néhány évvel korábban lobbant fel és egészen a magyar háború végéig, sok hitszegésen, hazugságon és elmondhatatlan aljasságon növekedett, melyekhez azon romlott politikai elvek alapján folyamodtam, amelyekről a világ azt hiszi, hogy szabad őket a te törvényed ellenére fölhasználni. A nyilvános botrány elkerülése érdekében arra törekedtem, hogy meggyőzzem magam: ártalmatlanok azok a dolgok, melyeket most bárcsak tudnék vérző könnyeimmel megsiratni! (…) Újítsd föl fájdalmamat ezek miatt, ó, örök irgalmasság, és irgalmazz nekem, mert gyakrabban kell majd ezekre emlékeznem. (…)

            Számmal azt mondtam, hogy hiszek azokban a boldog örömökben, melyeket választottaidnak ígértél, de szívesen hagytam volna el azokat, ennek a világnak a nyomorúságaiért. Ezért, mivel az igaz boldogságot nem kívántam, nem csoda, ha jobban szorongtam a testi élet sorsa, mint a lelki élet ügyei miatt." (…)

Emigráció Franciaországban

"Önmagamat mindenkinél jobban szeretve azt akartam, hogy mindenki szeressen engem, s a mindenki tetszésének elnyerésére irányuló törekvés, mely a világfiakat az önszeretet mártírjaivá teszi, teljes egészemben megszállt engem. Az egész nap sok órája közül csak néhány reggeli volt az enyém, s ezekből alig fél órát szántam neked a fölületessen eldarált könyörgések révén. A fönnmaradt időt az üdvösségem szempontjából haszontalan könyvek olvasása foglalta el, ezt követték férfiakkal folytatott beszélgetéseim egészen az ebéd ideéig, ahol válogatott és barátságos asszonyok vettek körül, így semmi nem hiányzott, sem a gyomromnak, sem a szememnek. Az ebédlőasztalt játékasztalok váltották föl, egészen az esti órák világi látványosságaiig, melyek után hatalmas férfi-, és női társaság gyűlt össze a kerevet körül, ahol leheveredtem, és az ezt követő fényes vacsora egészen a késő éjszakába nyúlva fejeződött be. Mindezeket én akkor igen ártatlan dolognak tartottam. Ha jól meggondolom, valójában a színházi komédiások életét éltem, papok társaságában a keresztényt játszottam, katonák közt a katonát, politikusok közt a politikust alakítottam. Hazudoztam és hízelegtem a nőknek, s akik nekem tetszeni vágytak, azok tetszését hasonlóképpen igyekeztem megnyerni. Íme a világi tudományra való törekvés, és az a gyönyörteljesnek vélt élet, mellyel fölcserélik a boldog örökkévalóságot, melyet te ígértél azoknak, ó, legfőbb jóság, akik megvetik ezeket, s az ehhez hasonlókat. Ezek a test és a lélek szüntelen fáradozásai, melyekben a boldogságot és a nyugalmat keresik, de sosem találják meg. Így fecsérlődik el az a drága idő, amelyet azért adtál az embernek, hogy neked szolgáljon. Ezek a világ, a test és az ördög hívságai és csábításai, melyek révén e foglalatosságok közepette elkárhozik az élet. Ismétlem, ezek azok a foglalatosságok, melyeket a legártalmatlanabbnak hisznek, és jaj, mily sok egyházi ember megengedi, eltűri, folytatja, sőt még tanácsolja is őket. Mindezek közben lelkiismeretem semmiféle bűnnel nem vádolt, mert saját megszokott tisztátalanságaitól elvakultan mindezt érdektelennek tartotta. (…)

            (…) megfoghatatlan módon magadhoz vezettél engem, hogy mindezek kitapasztalásával tanítsd meg: sem a nők iránt érzett tiszta, sem az alantas szerelemben, sem a királyok és fejedelmek kegyében, sem a királyok szándékából és nagyszerűséggel épített palotákban, mennyezetekben és kertekben, sem a vadászatokban, az ártatlan testgyakorlatokban és gondűző időtöltésekben, sem a lakomákon nem lehet föllelni, azt az édes békét és lelki nyugalmat, melyet a te jóságod szokott adni azoknak, akik még a nyomorúság, a gyötrelmek és a világiaknak kijutó ínség közepette is szeretnek téged. (…)

             A játékok, színielőadások, vadászatok, mindenféle társalkodások, fényes lakomák mindennapi kenyerem voltak. Mondd meg nekem, te világi élet fia, bárki vagy is, mi hiányzott nekem, aki olyan királyi házakban és kertekben laktam, melyekhez még csak hasonlót sem láttak soha a régiek? Fölösleges kiadásokra nem volt pénzem, de a szükségesre mindig, szolgáim, lovaim a vadászathoz megfelelő számban álltak rendelkezésre ahhoz a ranghoz, melyet képviselni akartam. Ragyogó és mindenki tetszésével kitüntetett öltözékeim voltak, szívem mégis nyugtalan volt, mert távol volt tőled, igazi céljától, és olyan teremtményeket választott szerelme tárgyául, kik soha nem maradnak meg ugyanabban az állapotban." (…)

Megtérés

"Valamiféle ünnep volt, amikor a Bourbon hercegnek és hercegnőknek, akik között imádottam is ott volt, eszükbe jutott, hogy meglátogatják a karmelita szerzetesek közelben levő kolostorát. Azt kívánták, hogy én is ott legyek, ezt örömmel teljesítettem, s ez az inkább világi okból, mint ájtatosságból vállalt út fordította felém kegyelmed sugarát. A templomba ugyanis az esti ima éneklése közben léptem be, s nem törődve azzal, hogy kinevetnek, térdre borulva, a szokottnál forróbb imádkozásba merültem. (…) Tréfálkozó és élcelődő gúnnyal tárgyalták meg (a hercegnők) imádkozásom közben elébed tárt illő alázatomat, de amikor azt válaszoltam: ha helyénvaló az alattvaló alázata a király jelenlétében, hogyne volna az a teremtménynek az ő teremtője színe előtt? úgy vettem észre, hogy válaszom nagy hatással volt rájuk.

            (…) jelen voltam a királynak tartott prédikációkon, és a te irgalmadból ezek jobban hatottak rám, gyakrabban kezdtem gondolkodni rajtad és renyhe életemen. Magadhoz vontál Istenem, és én a világi élettől megcsömörülve nem álltam ellen. (…)

            (…) egyetlen szolgám kíséretében egy gyaloghintón eltávoztam (az udvari életből), és valóban a te vezetéseddel és különleges gondviseléseddel szerencsésen megérkeztem abba a boldog magányba, mely iránt akkor egyedülálló szeretetet oltottál belém. Te jobban tudod, Uram, mint én, hogyan töltöttem el azt a három napot. Én csak azt tudom, és ezért téged mindörökké dicsérlek, hogy ettől az időtől kezdve megszabadítottál engem minden gyalázatomtól, megtisztítottad lelkiismeretemet, és más emberré kezdtél alakítani. Elhatároztam, hogy segítségeddel fölhagyok tisztátalanságaimmal, és az éjszakai órákban megszakítom álmomat, hogy dicséretedet zengjem. (…)

            A dolog híre ezután elterjedt az udvarnál. Ettől kezdve elhatározásom felöl szüntelen áradtak a kérdések, és a rólam ítélkező barátaim véleményei, de mindezt én a te kegyelmed révén megvetettem, és még igyekvőbben törekedtem arra, hogy a kegyes elhatározásokat tettekkel is bizonyítsam. Búcsút mondtam a kártyának, és minden szerencsejátéknak, és miután húsvét nyolcadik napjának elteltével szokás szerint Marlybe mentem a királlyal, ott egész idő alatt kerültem a hosszas és haszontalan társalgásokat, melyekkel korábban egész éjszakákat szoktam tölteni. (…)

            Éreztem, hogy nő az erőm a gyalázataimmal és oly sok éven át szokássá öregbedett tisztátalanságaimmal szembeni ellenállásra. (…)

            Már kezdtél megtanítani rá, ó, örök bölcsesség, hogy ne szeressem, hanem kerüljem el a világi társalgást, és tartsam szilárdan magam mindkét nembeli barátaim rólam alkotott véleményével szemben. Ezeknek nem tetszett új életmódom, mely ugyan nyilvánosan semmiféle változást nem mutatott, mégis észrevehették azok, akikkel korábban éjszakába nyúló, többnyire haszontalan, és másokat becsmérlő csevegéseket szoktam folytatni, melyekben hol ennek, hol annak az életéről, szokásairól és botrányos cselekedeteiről volt szó. (…)

            Amióta azonban a kamalduli atyák kolostorában végzett húsvéti gyónásommal újjászülettem, gyönyörűséggel kell elbeszélnem kegyelmedet és lelki gyermekségem állapotát. Mert, te tudod, ó, lelkem édessége, hogy nem említeném mindezt, és nem állítom róluk, hogy az én tetteim, hanem a te végtelen irgalmad tettei, s hálátlanság nélkül nem hallgathatok róluk. Ha figyelmesen szemléljük őket, megmutatják azt a láncot, mellyel a világ fiait kihúzod a fertőből, melyben élnek. (…)

            (…) eloldottad azokat a köteleket, melyekkel a világ fogva tartott és széttépted egyiket a másik után (…) Nagy hasznomra volt annak a könyvecskének az elolvasása, melyet a kamalduli atyák rendfőnöke adott, Az üdvösség fontosságáról, s amely az üdvösség akadályait mutatta be, és önmagam megismeréséhez vezetett. Sugallta és megmutatta nekem azokat a nehézségeket, melyeket a világi társaság és élet okoz, és ezek érzékelhetővé váltak számomra. Így változtam meg bensőmben. (…)

            Ki vagyok, Uram, hogy méltó köszönetet tudjak mondani neked én, a féreg és hamu mindazért, amit nekem nyújtottál? (…) szembehelyeztél magaddal, és igazában a magam számára lettem teher, mivelhogy terhem minden nap, minden pillanatban elvont engem tőled. Te a legteljesebb tökéletesség vagy, én földkupac, haszontalan alkotmány, üres edény. Te méltóztattál belém helyezni kegyelmed kincseit, én azonban minden pillanatban megcsúszom, leesek és összetörök. Tudom, Uram, te semmivel nem tartozol nekem, én viszont mindennel neked tartozom, és ezért nem kérem, hogy érdekemben tégy valamit, hanem önmagadért, mert a te teremtményed vagyok, akit a te fiad drága vére váltott meg, és aki oly sok mindenért tartozom neked, és ez a legfőbb érve bizalmamnak. Atyám akartál lenni, hogyne reménykedném benned, ha fiad maradok, a szeretet folytonos félelmével járván a te színed előtt. Valóban neked köszönhetem mindezt, ó, Uram, ami vagyok. (…)

            (…) arra késztetsz, hogy érezzelek a szívemben, melyben szentségházadat elhelyezted, attól kezdve, hogy megszabadítottad a bűntől. De még mindig sáros, mocskos, szennyes ez a lakhelyed, jóllehet oly sok viszontagságban szüntelenül söprögeted. (…) Méltó voltam minden földi büntetésre, és gyötrelemre, viszontagságra, ínségre és nyomorúságra és te, Uram, még ezredrészükkel sem látogattál meg engem. Az a méltányos tehát, hogy örvendezzem irgalmasságod miatt, nem pedig az, hogy panaszkodjam azért, amit elszenvedek. (…)

            Mindent tégy meg tehát lelkem, mivel úgy érzed, hogy az élet oly sok és oly nagy nyomorúsága, kínja közepette megoltalmazott a magasságos karja: fájlald a múltat, rettegj a bűntől, félj önmagadtól és vesd magad Atyád karjába. Ő sosem fog elhagyni téged, ha te sem hagyod el őt. Ne bízz magadban, bízzál benne, mivel mindenható. (…) Ó, gyönyörűségem, Istenem, ki vagyok én, hogy ily nagy irgalmas vagy hozzám? Érzem, hogy szeretlek, de, hogyan volnék képes ezt a szeretetet, melyet adtál nékem teljes szívemből, teljes lelkemből, teljes erőmből viszonozni, ha te nem segítenél? Legyen neked dicsőség és dicséret minden kínért, gyötrelemért és szenvedésért, melyek eltűrésében segítségemre voltál. Erősíts meg rendeléseid útján, tedd, hogy hordozzam keresztemet, így fiadat követve elérkezzem oda, ahova ő is érkezik, hogy vezessen engem, és általa egyesüljek veled örök szeretetben. (…)

            (…) ez a mű vagy vallomás, nem mások ítéletének és véleményének összeszövése, hanem saját tetteimnek, és bűneimnek, valamint belső szándékomnak magyarázata és a te színed elé tárása, Uram, szükségszerű, hogy egyszerű és őszinte legyen. Ennek következtében írtam meg ilyen szellemben a magányos beszélgetéseket."



------------------------------------------------------------------------------------------------------